Drága Húgom!

Haldoklom! Nem tudom, milyen nyavalya mardossa testemet, s az orvosaim is tanácstalanok. Az mondják, már nincs sok hátra. Félek, Lizaveta! Félek, hogy soha többé nem láthatlak viszont! Könyörgöm, látogass meg, s legyünk még egyszer, utoljára gyerekek, mielőtt elmegyek, mielőtt elhagyom ezt a földi világot, s átköltözöm egy másik helyre.
Jöjj, amilyen gyorsan csak lehet! Nagyon régen találkoztunk, a kis Ivánnak is nagyon hiányzol. Hogy repül az idő… Idén már a nyolcadik életévét tölti. Mikor erre gondolok, megrettenek. Ki fog rá vigyázni, ha én már nem leszek itt?
Az uram nem ért a gyerekekhez, s keveset van itthon. Régebben pedig, még kevesebbet járt haza. Annyira jó lenne, ha Te vigyáznál rá.
Kérlek, egyedül gyere, nem akarom terhelni Nikolajt, tudom, nagyon elfoglalt, talán még jobban, mint az én uram. A Cár nagy ember, s mi azért teremtődtünk, hogy óvjuk, s segítsük… Alatta szolgálni érdem, Őt óvni dicsőség.

Siess, már nem bírom sokáig, elfogy a levegő, s én saját vérembe fúlok bele.

Pétervár, 1842. dec. 11.

Ölel Nővéred:
                                                                                                                                                             Margosha

Szememből potyognak a könnyek, úgy olvasom el a levelet. Alig látok valamit, a kendőmért nyúlok, megtörölgetem a szemeimet.
Margosha annyira gyönyörű, s ott van neki a fia, a kis Iván. Régen láttam őket, de valahogy sohasem jutott arra időm, hogy elmenjek egy hosszabb útra. Nikolaj nem szerette, ha elhagyom a várost. Rab voltam saját házamban, akit kínoznak, s nem engedik neki, hogy szárnyait kitárja, megízlelje a friss levegő édes zamatát.
Csak meredek magam elé, s reménykedem abban, hogy ez egy rossz álom. Megfordul a fejemben, hogy elégetem a levelet, s nem szólok róla Nikolajnak. Így legalább nem lenne újabb konfliktus köztünk, de nem tehetem meg, kegyetlenség lenne a nővéremmel szemben.
A mai napon Nikolaj nem látogat haza, de nem aggódom. Máskor is csinált már ilyet, de mindig hazatalált. Egyedül fekszem be a nagy ágyba, s érzem, hogy valami nagyon nincs rendben. Nem kell becsuknom a szemem, Ő néz vissza rám a mennyezetről, a kandallóból, lassan már mindenhonnan. Sírva alszom el, nincs, aki megvigasztalhatna, a személyzettel nem ápolok személyes kapcsolatot.
Olga ébreszt fel, utána segít felöltözni. A mai napra egy gyönyörű darabot választunk ki, sötétkéket, ez megy a szemem színéhez. Az utóbbi időben, mintha fogytam volna, a fűzőt sokkal könnyebb összehúzni. Olga biztosít róla, hogy nem nyúlt ki, s elhiszem neki.
Nikolaj ebédre sem jön, hiába várom. Nem tudok sokat enni, csak bámulok kifele az ablakon. Merengésemből Trufnov, az inasunk ébreszt fel. Levelet pillantok meg a kezében, reménykedve figyelem, s bízom abban, hogy másnak szól, de azért rögtön a legrosszabbra gondolok.
Kétségtelenül ugyanaz a címer van rajta, mint az előzőn, a vörös sas, Yaroslav Alexandrij Strogonov gróf címere.
Erősnek kell tűnnöm, egyetlen határozott mozdulattal tépem fel a papírost. Olyan indulatok munkálkodnak bennem, hogy elszaggatom az írást, szerencsére ez nem ront az olvashatóságán.

Zavet!

Nagyon rossz érzés fog el, senki nem szólít így, kivéve…

Ne gyere ide, szépen kérlek! Nem akarom, hogy lásd szenvedni a nővéredet. Kíméld meg magad, könyörgöm!

Nincs aláírás, felesleges is, anélkül is tudom, ki küldte a levelet. Kint szakad a hó, az Úr siratja a mai napot. Fehér föld van most egész Oroszország területén, gyönyörű lesz a karácsony.
Megkérem Olgát, hogy segítsen összeállítani a ruhatáram. Nem tagadhatom meg Margosha utolsó kívánságát, Pétervárra kell érnem, amilyen gyorsan csak lehet, és bármi áron. Yaroslav szava csupán olaj a tűzre, mit sem érnek az én szemeimben, a semminél is kevesebbet.
- Hány ruhát szándékozik elvinni, Úrnőm?
- Tízet, és legyen köztük a fekete csipkés is. – Elfordulok, hogy ne lássa a könnyeimet. Az én gyászom nem tartozik másra. – Nem maradok tovább néhány hétnél.
- Ahogy óhajtja.
Igazság szerint nem óhajtottam sehogy, hihetetlen volt az egész az elejétől a végéig. Holnap indulok. Vonattal szerettem volna menni, innen Carszkojéból, ez tűnt a leginkább kézenfekvő választásnak. Öt éve végeztek a vasútvonal megépítésével, és ezzel lehetővé tették volna nekem a kényelmes, közvetlen utazást.
Trufanov féltett a vonattól.
- Jegesek a sínek kisasszony, nem ajánlom Önnek. Vigye csak a hintót, sokkal biztonságosabb.
- Ne aggódjon, kikocsizom.
- A kocsissal megbeszélem, hol kell lovakat váltaniuk. Nem nagy a távolság, de az útviszonyok és az idő miatt az állatok hamar kifáradnak.
Észre sem veszem, s már kilenc óra. Eljár felettem az idő, ha Shakespeare egyik művét olvasom. Kivéve, ha az a Macbeth, nekem az túl száraz.
Lefekszem, de Othello nem jön, hogy meglepjen. Mérhetetlenül unatkozom, Nikolaj Ilicskij Uljanos csak nem talál haza. Gyűlöl engem, mert… Fájdalmas emlékek gyötörnek, egy szál hálóruhában sétálok le a konyhába, mivel sejtem, hogy ott folyik az ilyenkor megszokott kártyaparti, s minél előbb meg kell akadályoznom, mert az uram nem szereti. Az uram csak a cárt szereti, meg az italt, de ezt a kettőt a végtelenségig…
Nem akarok megijeszteni senkit, de a dolog rosszul sül el, a szakács mondhatni haptákba vágja magát, én meg szégyellem, hogy még a nevét sem tudom. Egymást érik a bocsánatkérések, a kártyát egyik pillanatról a másikra pakolják el. Nem látom, hogy kihez kerül végül.
- Hol a kártya? – kérdezem kissé ingerültebben, mint szeretném.
Újra elkezdenek beszélni, sajnos az egészből egy mukkot sem értek.
- Várjanak, egyszerre csak egy beszéljen!
Körbepillantok, ránézek az emberekre, keresem azt, akit ismerek.
- Borisz?
- Asszonyom, én nem, ígérem, hogy soha többé nem fordul elő! Mindannyian nagyon sajnáljuk.
Az alkalmazottaim szemében ott ül a rettegés, ám én nem akarok mást, csak felejteni, túltenni magamat az elfogadhatatlan dolgokon egy időre.
- Én is nagyon sajnálom, hogy nem ismerem a kártyajátékok szabályait. Kénytelenek lesznek megtanítani.
El sem hiszik, amit mondok, megrökönyödve állnak a helyükön, így nekem kell lépnem, hogy előremozdítsam az ügyünket. Rá sem ismerek arra a romlott nőre, akivé válok a mai napon. S ez még csak a kezdet…

Az oldal végre kinyitja kapuit, hamarosan ti is elolvashatjátok az első fejezetet, mely a Könyörgő sorok címet viseli. Amit kérnék az olvasóimtól: Nagyon számít a véleményetek! Bizony, legyen az jó vagy rossz, mindenre vevő vagyok, s próbálok a későbbiekben ezek alapján változtatni.
Új részek szerintem hetente lesznek, attól függ, hogyan haladok a gépeléssel, és mikor száll meg az ihlet! A regény nem lesz az a rohangálós, akciódús gyilkolászás, de lesznek benne gyilkosságok, romantika, sötétség, szenvedély és erotika.
Ne higgyetek el semmit, semmi sem az, aminek látszik, mégis minden összefügg mindennel.